5 éves voltam, amikor Kádár hatalomra került, elmondhatom tehát, hogy a nevével fémjelzett rendszerrel együtt nőttem fel. Hozzászoktam az olcsó élelmiszerhez, ruhához, üdüléshez, ingyenes egészségügyi ellátáshoz, a viszonylagos egyenlőséghez, létbiztonsághoz (mindenkinek volt munkahelye, minimális volt a bűnözés).

De nem tudtam hozzászokni a diktatúrák lényegéhez tartozó félelemhez, és az abból következő torzulásokhoz, amelyek röviden összefoglalható lényege: Sohasem mondhatod ki nyugodtan azt, ami a szívedet nyomja.

 Láttam például Sztálinváros (a mai Dunaújváros) bombázását 1956-ban - az  emeleti konyhaablakból -, de csak felnőttként tudtam meg, hogy mit is láttam – ki bombázott kit, és miért, szüleim nem merték elmondani az igazat… Az őszintétlenség, a kisebb és nagyobb közösség előtti színlelés magátólértetődő volt mindennapjainkban. Össze sem tudnám hirtelen számolni, hány ünnepségen vettem részt, amelyhez nem volt semmi közöm, hány olyan dalt énekeltem, ami érdektelen, vagy ellenszenves volt számomra – kötelező volt. Politizálni gyakorlatilag nem lehetett, a gondolkodás még ismerősi körben sem volt teljesen veszélytelen: a besúgóhálózat majd mindenütt jelen volt. Egyik – erdélyi származású – munkatársamat azért vitték be az utcáról a titkosrendőrök, mert – barátjával beszélgetve – az erdélyi magyarok sanyarú sorsa fölött kesergett. És, mivel „szép szó”-ra nem volt hajlandó írásban elismerni, hogy „lázított”, villannyal kényszerítették rá. (Pedig ez már az ú.n. „puha diktatúra” időszaka volt, a „legvidámabb barakk”, 1977 körül.)

A demokrácia szólásszabadságának - a nyíltan felvállalható érzelmeknek, kimondható gondolatoknak - értéke egy olyan ember számára, aki megtapasztalta már az ellenkezőjét, szinte fölbecsülhetetlen. Sok negatívumot hajlandó vagyok elszenvedni érte –

Tömegek munka nélkül, kozmikus különbségek szupergazdagok és szegények között, erkölcstelenség, bizalmatlanság, elidegenedés,

korrupció és a bűnözés további változatos formái minden szinten,

szétesőben levő állam, amelynek gondoskodó arca szinte teljesen eltűnt, de egyébként sem sok maradt belőle, nemzetközi nagyvállalatok kezébe kerülő gazdaság,

mindez, ami mai világunkat jellemzi, túl nagy ár a demokráciáért.

Megmosolyogni való ábránd lenne csak egy igazságosabb, de demokratikus társadalom?

Kornai János közgazdász (a Kossuth rádióban júl. 31-én sugárzott beszélgetésben) azt mondja, igaz, hogy a kapitalizmus a „génjeiben hordja” a fenti negatív tulajdonságokat, de a betegségekre való hajlam, nem jelenti automatikusan a betegséget, föl lehet lépni ellene.

Másrészt viszont csak a kapitalizmusban van valódi demokrácia, mert az a kapitalizmus lényegét jelentő gazdasági többközpontúságból fakad.

Kétségtelen, hogy – a volt keleti blokk országaihoz hasonlóan – Koreában vagy Kubában tényleg nincs valódi demokrácia, Kína azonban már nem ilyen egyszerű eset. Igaz, hogy már nem is annyira szocialista, inkább „szocio-kapitalista” államról beszélhetünk – na és -, bizony el tudom képzelni, hogy találnánk átvételre alkalmas elemeket az ottani társadalmi szerkezetben.

Másfelől meg a „betegségre való hajlam”-mal az a gond, hogy úgy tűnik, a kór(csoport) kifejlődésének megakadályozásával elkéstünk. Annyira, hogy gyógyszeres kezelés már nem is elég, operációra van szükség - radikális beavatkozásokra.

És akkor az én válaszom a címbeli kérdésre: Igen, de...

megszüntetjük (na jó, csökkentjük) a bűnözést – fent kezdve!,

minden eszközzel támogatjuk a kisvállalkozásokat (adó eltörlése, állami megrendelések),

a fenti folyamatok biztosítására széleskörű civil ellenőrzést biztosítunk, amely a – nagy társadalmi bázisú - civil szervezetek számára a döntés-előkészítésekbe és a döntésekbe való beleszólást biztosítana, vétójoggal.

És ha az előbbi nem jönne össze, a „Kellett nekünk kapitalizmus?”-ra adott másik változat: Igen, de csak azért, hogy megismerjük valódi arcát és elfelejtsük illúzióinkat vele kapcsolatban. És megkeressük azt a társadalmi rendet (leginkább egy javított szocialista változat jön számításba nálam – kínai elemek?), amellyel fölváltható.

Frissítés: Dunaújváros Sztálinvárosra cserélve 2007.09.03. 18.14

Kiegészítés/függelék:

Nouriel Roubini a Wall Street Journal-nak (2011. aug.)

"Karl Marxnak igaza volt, a kapitalizmus egy ponton lerombolja önmagát, mert a hatékonyság, a jövedelmezőség, a költségcsökkentés javításának örökös hajszolásával folyamatosan átszivattyúzza a jövedelmeket a munkától a tőkehez, ám ez elkerülhetetlenül kapacitásfeleslegekhez és az aggregált piaci kereslet hiányához vezet. Pontosan ez történik: azt hittük, hogy a piacok szabályozzák a folyamatokat, de nem így van.

Marx azt jósolta, hogy a kapitalizmus el fog bukni, mert az emberek saját érdekeiket követik, és ezzel egyben kudarcra ítélik a társadalmukat mint egészet. Ezért és más okok miatt is a kapitalizmus lényege szerint immorális,
és amint a különböző típusú adósságok elborítják a gazdaságot, a rendszer megszűnik működni."