Van egy ember, aki farkasok között él. Egy tudományos kísérletben vesz részt – a NatGeo-n láttam néhány napja -, nyilván abnormális módon szereti ezeket a vadállatokat, hogy ezt bevállalta. (És ha így ki tudott szakadni az emberi társadalomból, nem sok szál fűzhette ide). Közöttük alszik, azt (is) eszi, amit ők (nyers húst!), farkasmód üdvözli falkatársait – szájon nyalják egymást -, résztvesz játékaikban, ahol nem a kezét, hanem a fogait használja. Ő nevelte fel őket, a szájából etette a kölyköket, ő a falkavezér, de a már felnőtt állatok között, a mindennapi harci játékokban mindig bizonyítania kell, hogy ő a legjobb, különben leváltják - akár meg is ölhetik. A farkas nem kutya: Egy háznál nevelt szelíd jószág például azonnal megtámadta gazdáját, amikor azt sántítani látta - a „hibás” vezért gyorsan le kell cserélni, mert az egész falka sorsa forog kockán...
Az jutott eszembe, hogy Jack Londonnak, „A vadon szava” és „A farkas fia” írójának biztosan tetszene a kísérlet, ő rokonszenvesebbnek tartotta a nyílt farkastörvényeket a kapitalizmus sunyi farkastörvényeinél,
Valaki számsorokat nézeget egy Wall Street-i irodaház 10. emeletén, fejét rázza, itt elég rossz a hatékonyság, kicsikarható még onnan néhány milliárd,
fölveszi a telefont és másnap arra ébredsz, hogy a messzi távolból jött utasítás szerint itt megint átrendezik a te világodat, nélküled, károdra...
és másnap, ha jó a vezérük, megszerzik az életet jelentő zsákmányt, megvédik területüket a betolakodóktól,
